Pontosan emlékszem dolgokra. Ahogy már pontosan nem emlékszem a lényegtelen apró részletekre....
A szobámban álltunk, akkor az ágy már úgy volt forgatva az ablak alá, hogy az ágy támlájától nem lehetett kitárni az ablakot (azóta ez is változott már). A fehér asztalon csak úgy rikított a fekete lcd-s képernyője amit akkor pár hónapja vett. Mert neki kellett,hogy játszhasson.

Aztán egyszer csak kibökte. Reggel volt. Talán 7 óra körül. Nem. Anya akkor már nem volt otthon. Biztos elmúlt 8 óra. Emlékszem, hogy kevés időm volt, hogy induljak én is a dolgomra, de ő azt a pillanatot választotta mégis, hogy kihúzza alólam a talajt. Azt akarta, hogy ne vitázzunk hosszasan, csak közölte a tényeket. 

" Tartsunk szünetet."

"Nem! Akkor pakolj össze és többet nem akarlak látni!"

Nem volt rajtam a gyűrű. Rajta sem. Előtte pár nappal adtuk be garanciálisan lecsiszoltatni, hogy eltűnjenek róluk a rút karcolások, amik a mindennapokat vésték bele.
Megdöbbent. Nem tudott megszólalni.

"Nem hallod?! Pakolj!" - fogtam a szekrény ajtót, kinyitottam és a polcáról egy mozdulattal mindent az ágyra ejtettem.

"Mennem kell. Mire visszaérek, ne legyél itt."

"És a kulcs? Egy táskát kölcsönadsz?"

"Igen. A kulcsot és a táskát hozd ki délután hozzám."

És elmentem...Nem sírtam. Higgadt voltam. Nem veszekedtünk. Talán ez sokkolta le a legjobban, hogy nem volt érzelmi kitörésem, nem zokogtam, vagy nem kérleltem, hogy beszéljük meg. Ne akarjon elhagyni. Ennek így kellett történnie.
Bementem anyához, és ott megnyitották a csapot. Sírtam, mint kiskoromban is, ha elestem és vérzett a lábam. Csak most nem a lábamból ömlött a vér. Majd elzárták a csapot és mosolyogva kimentem a dolgomra invitálni az embereket, hogy mentsenek meg három életet.

Délután kijött az apukájával és átnyújtotta a kulcsot és a táskát. Illedelmesen elvettem, majd elköszöntem és otthagytam. 
Este mikor hazaértem, csak néztem az üres szobát. Kinyitottam a szekrényeket és láttam az ürességet. Az asztal teljesen csupasz volt, ahogy a szivem is.
Nem sírtam, de akkor ott döntöttem. 
Másnap felhívtam az igazgatónőt, hogy akkor köszönöm szépen! Elvállalom a munkát és egy hét múlva tudok kezdeni. Majd felhívtam a bátyámat is, hogy be tud-e fogadni egy darabig, aztán meglátjuk mi lesz.
Egy hét múlva már a nagyváros fényeibe tébláboltunk barátosnémmal (akit azóta elsodort mellőlem a sors)....

Utána sokszor hívott még. Próbálkozott...Sőt! Akart engem, talán az a makacsság, amit megismerkedésünkkor látott meg bennem, és amibe talán bele is szeretett, azt látta és az kellett megint neki.

Emlékszem azokra a zűrős időszakaimra is. Sok embert megbántottam akkoriban. És jött ő. Aki ugyanazzal a flegma stílussal, ahogy én is kezeltem jó pár embert, ugyanazzal lefegyverzett. Ez volt az én bajom. Emlékszem, amikor írt egy sms-t hogy találkozunk-e még éjjel. Nem értettem, hogy mit akar. Azt hittem szórakozik velem. Nagyon csúnyán válaszoltam neki, de ez is tetszett neki. Aztán valahogy...Egymás mellé vergődtünk. Már akkor látnom kellett volna, hogy milyen embert engedek a lelkembe,de nem láttam. Ahogy az már csak lenni szokott. Magához édesgetett, lehámozta rólam a tüskéket és hónapokkal később megtiport és megalázta a lelkem.

Így neki köszönhetően vagy sem...de az ő hatására kezdtem új életet egy új városban. Mégsem vagyok egy elveszett, önállótlan gyenge kislány.

Vagy mégis?

Megosztás a facebookon