Pontosan emlékszem dolgokra. Ahogy már pontosan nem emlékszem a lényegtelen apró részletekre....
A szobámban álltunk, akkor az ágy már úgy volt forgatva az ablak alá, hogy az ágy támlájától nem lehetett kitárni az ablakot (azóta ez is változott már). A fehér asztalon csak úgy rikított a fekete lcd-s képernyője amit akkor pár hónapja vett. Mert neki kellett,hogy játszhasson.

Aztán egyszer csak kibökte. Reggel volt. Talán 7 óra körül. Nem. Anya akkor már nem volt otthon. Biztos elmúlt 8 óra. Emlékszem, hogy kevés időm volt, hogy induljak én is a dolgomra, de ő azt a pillanatot választotta mégis, hogy kihúzza alólam a talajt. Azt akarta, hogy ne vitázzunk hosszasan, csak közölte a tényeket. 

" Tartsunk szünetet."

"Nem! Akkor pakolj össze és többet nem akarlak látni!"

Nem volt rajtam a gyűrű. Rajta sem. Előtte pár nappal adtuk be garanciálisan lecsiszoltatni, hogy eltűnjenek róluk a rút karcolások, amik a mindennapokat vésték bele.
Megdöbbent. Nem tudott megszólalni.

"Nem hallod?! Pakolj!" - fogtam a szekrény ajtót, kinyitottam és a polcáról egy mozdulattal mindent az ágyra ejtettem.

"Mennem kell. Mire visszaérek, ne legyél itt."

"És a kulcs? Egy táskát kölcsönadsz?"

"Igen. A kulcsot és a táskát hozd ki délután hozzám."

És elmentem...Nem sírtam. Higgadt voltam. Nem veszekedtünk. Talán ez sokkolta le a legjobban, hogy nem volt érzelmi kitörésem, nem zokogtam, vagy nem kérleltem, hogy beszéljük meg. Ne akarjon elhagyni. Ennek így kellett történnie.
Bementem anyához, és ott megnyitották a csapot. Sírtam, mint kiskoromban is, ha elestem és vérzett a lábam. Csak most nem a lábamból ömlött a vér. Majd elzárták a csapot és mosolyogva kimentem a dolgomra invitálni az embereket, hogy mentsenek meg három életet.

Délután kijött az apukájával és átnyújtotta a kulcsot és a táskát. Illedelmesen elvettem, majd elköszöntem és otthagytam. 
Este mikor hazaértem, csak néztem az üres szobát. Kinyitottam a szekrényeket és láttam az ürességet. Az asztal teljesen csupasz volt, ahogy a szivem is.
Nem sírtam, de akkor ott döntöttem. 
Másnap felhívtam az igazgatónőt, hogy akkor köszönöm szépen! Elvállalom a munkát és egy hét múlva tudok kezdeni. Majd felhívtam a bátyámat is, hogy be tud-e fogadni egy darabig, aztán meglátjuk mi lesz.
Egy hét múlva már a nagyváros fényeibe tébláboltunk barátosnémmal (akit azóta elsodort mellőlem a sors)....

Utána sokszor hívott még. Próbálkozott...Sőt! Akart engem, talán az a makacsság, amit megismerkedésünkkor látott meg bennem, és amibe talán bele is szeretett, azt látta és az kellett megint neki.

Emlékszem azokra a zűrős időszakaimra is. Sok embert megbántottam akkoriban. És jött ő. Aki ugyanazzal a flegma stílussal, ahogy én is kezeltem jó pár embert, ugyanazzal lefegyverzett. Ez volt az én bajom. Emlékszem, amikor írt egy sms-t hogy találkozunk-e még éjjel. Nem értettem, hogy mit akar. Azt hittem szórakozik velem. Nagyon csúnyán válaszoltam neki, de ez is tetszett neki. Aztán valahogy...Egymás mellé vergődtünk. Már akkor látnom kellett volna, hogy milyen embert engedek a lelkembe,de nem láttam. Ahogy az már csak lenni szokott. Magához édesgetett, lehámozta rólam a tüskéket és hónapokkal később megtiport és megalázta a lelkem.

Így neki köszönhetően vagy sem...de az ő hatására kezdtem új életet egy új városban. Mégsem vagyok egy elveszett, önállótlan gyenge kislány.

Vagy mégis?

Megosztás a facebookon

Magány...

 

Nem szeretem a vasárnap estéket...Ez valahogy már összeforrt nekem azzal,hogy elmegyek otthonról (most mindegyik melyik várost nevezzük meg...), el az albérletbe, és mindenki ugyebár pihen. Szusszan egyet még a hét előtt, és begubózik. Én meg egyedül maradok. Nincs pezsgés, nincs élet, nincsen semmi. Csak egymagam vagyok. 

Magányos az ember...nincs család, nincs kedves, nincs szerető, nincs gyerek, csak én...meg a nyomorult kis plüssjeim, akik már baromira unhatják a szitut.

Csippan a telefon...no,egy szintén magányos lélek... hogy mondjam el neki,hogy nincs kedvem az időjárásról fecserészni...nos talán nem ennyire közhelyes,de tényleg. Mit mondhatnék? ha éhes, menjen enni, igyon egy teát, ha fázik vagy nézzen meg egy filmet. Roppant bölcsek tudunk lenni, ha nem magunknak kell tanácsot adni.

 

Halkan szól a zene,természetesen valami kis depizős: 

"Minél lejjebbről indulsz el, 
Annál feljebb repülhetsz el.
Nincs út mit ne jártak volna már,
Csak indulj el..

Angyal lenn a pokolban....."

 

Hát igen. Nem vagyok egyedül, de néha tömegben is magányos lehet az ember fia-lánya.

Megosztás a facebookon

Ká nagyon viccesen adta elő magát. Ültünk az ebédlőben, beszélgettünk, ebéd közben természetesen. Én helyettesítettem a "régieknél", Ká vitte az újakat. Két asztalnyi gyerek, és mind helyett kapott a szívemben.

Mondta Ká,hogy képzeljem, E megint tiszta ideg volt, aztán másnap meg kóma és totál le volt lassulva, mint egy zombi úgy közlekedett a folyosón.

Én meg mint aki mit sem sejt, közöltem,hogy igen, E a helyzetek miatt jelenleg bizonyos dolgokon él,hogy túlvészelje a hétköznapokat.

Hát te atya úr isten... meg hát de izé és ő hogyan és miért és minek és milesz vele és jöttek a kérdések mint egy vízesés.

Ká azt mondta, hogy azért ha valaki ilyen szerekhez fordul az már nagyon gázos lehet. Én meg csak mosolyogtam és ettem tovább a menzás cuccot.

A mosoly jó dolog. Eltakarja a gondolataimat. Például azt,hogy igen...valakin ennyire meglátszanak a dolgok, és valaki milyen jól tudja a mosollyal palástolni azt, amit kell... Például ha napokig nem alszik. Ha napokig zavarja valami. Nem tud túllépni gonosz megjegyzéseken, vagy a munkáját ért becsmérléseken (a magánélete természetesen már bele se fér). A mosoly erre jó, a smink meg a külsérelmi nyomokra... Aztán a mosoly azt is totálisan eltakarja, ha valaki már pár napja enyhébb nyugtatókat szed,hogy tudjon aludni, aztán mégsem tud tőle, ezért már a szanakszra fanyalodik...De akkor jó. Akkor a kényszerű mosoly őszinte lesz. Laza és egy tudafeletti állapotban lebeg tovább. Finom érzés... Akkor semmi se rossz, semmi se zavar, és túllépsz dolgokon. Aztán jön a kiürülés...lepottyan az ember a feletti érzésből alattiba... és... ott tartunk ahol voltunk igazából. Csak besöpörtük a szőnyeg alá a problémákat, de a huzat, meg egyebek hatására, újra előjöttek....

 

Én megértem E-t....

Megosztás a facebookon

Azt írta Té,hogy addig is ragyogjak... De ma nem ragyogok...sőt. egész héten nem ragyogtam. Talán kevesebbet kellene mosolyognom, és akkor nem hinnék azt,hogy boldog vagyok.

Viszont van egy másik oldal... Mostanában sokat hallottam engem minősítő dolgokról. Ami arra utal következtetni,hogy nem ragyogok. Sőt. Ami ragyogás bennem lehetne...azt elzárom, elfojtom, véletlen se láthassa más.

"Hűvös vagy és távolságtartó" - Hát hogy a francba ne lennék az... mindenkinek vannak félelmei,nem? dehogynem! én speciel félek kinyitni a szívem. vagy a lelkem vagy bármimet ami van nekem (igen...ebben sem vagyok biztos...). Ha valaki mégis áttöri ezt,és elkezdi kapargatni a vérző darab tetejét, mi történik??? elszaladok, el futok, hátra se nézek, eltűnök. Ördögi kör ez. Ugyanis a legjobban a magánytól félek. Hogy egyedül maradok. Mert minden csak képlékeny dologból áll össze körülöttem... Van, megtörténik, ha viszont kezdene megszilárdulni, én már ott sem vagyok...

Igazából ez nem szándékos részemről... Annyira szeretném valaki kezébe rakni azt a piros izét, meg a kis lebegő felhőket, amik bennem vannak...de nem tudom. képtelen vagyok rá. Van egy gát, amit nem tudok átugrani. Megijedek... És persze, lehet hogy magam megvédem, de mást tutira hogy nem. Tutira megbántok :(

Az az igazság, hogy nem vagyok jó barát. Se barátnő. Se társ. Se ismerős. Se önkéntes. Se tanár. Bizony. Tanár sem. Nem kell ezt cáfolni. Tudom és pont.

Megosztás a facebookon

ha van egy kapcsolat, ami igazából nem is lehet kapcsolat... eleve halálra van ítélve. van egyáltalán értelme belekezdeni? kellenek az ilyen "tapasztalatok" az életbe...

" a barátság részét viszont nem lenne jó, ha a kukába dobnánk"

"egyet értek. azt én sem szeretném :) de én kifejezetten jól érzem magam most veled"

"most igen, most én is.MOST! de valószínűleg pont azért, mert nincsenek azok a dolgok...nincsenek elvárások, megfelelési kényszerek, frusztráció, birtoklási vágy stb. azok a dolgok, amiket akkor követnek el az emberek, ha valakit meg akarnak tartani, vagy magukhoz akarnak láncolni."

" nincs lezárva még a mi történetünk"

 

És mi van akkor, ha nem mi zártuk le...hanem eleve lezárva indult? Akkor...jól érezzük magunkat, amig lehet. Aztán... marad a barátság. Ha megmarad. Szomorú ez...De vannak dolgok, amikért nem lehet harcolni. Vannak olyan dolgok, amiért küzdeni, embereket megváltoztatni egyszerűen nem lehet. Tilos! Gyökereiben megváltoztatni egy embert nem szabad, az már úgy sem az lesz,akibe beleszerettünk. Vagy igen?

 

Miért kell ilyen rohadtul összetettnek lenni valaminek?

 

Miért nem szerethetjük azt, akit akarunk! úgy értem...aki tudjuk hogy jó lenne nekünk... miért nem gyújthatjuk meg mi azt a tüzet???

Megosztás a facebookon

és újra itt...

Megosztás a facebookon