Ká nagyon viccesen adta elő magát. Ültünk az ebédlőben, beszélgettünk, ebéd közben természetesen. Én helyettesítettem a "régieknél", Ká vitte az újakat. Két asztalnyi gyerek, és mind helyett kapott a szívemben.

Mondta Ká,hogy képzeljem, E megint tiszta ideg volt, aztán másnap meg kóma és totál le volt lassulva, mint egy zombi úgy közlekedett a folyosón.

Én meg mint aki mit sem sejt, közöltem,hogy igen, E a helyzetek miatt jelenleg bizonyos dolgokon él,hogy túlvészelje a hétköznapokat.

Hát te atya úr isten... meg hát de izé és ő hogyan és miért és minek és milesz vele és jöttek a kérdések mint egy vízesés.

Ká azt mondta, hogy azért ha valaki ilyen szerekhez fordul az már nagyon gázos lehet. Én meg csak mosolyogtam és ettem tovább a menzás cuccot.

A mosoly jó dolog. Eltakarja a gondolataimat. Például azt,hogy igen...valakin ennyire meglátszanak a dolgok, és valaki milyen jól tudja a mosollyal palástolni azt, amit kell... Például ha napokig nem alszik. Ha napokig zavarja valami. Nem tud túllépni gonosz megjegyzéseken, vagy a munkáját ért becsmérléseken (a magánélete természetesen már bele se fér). A mosoly erre jó, a smink meg a külsérelmi nyomokra... Aztán a mosoly azt is totálisan eltakarja, ha valaki már pár napja enyhébb nyugtatókat szed,hogy tudjon aludni, aztán mégsem tud tőle, ezért már a szanakszra fanyalodik...De akkor jó. Akkor a kényszerű mosoly őszinte lesz. Laza és egy tudafeletti állapotban lebeg tovább. Finom érzés... Akkor semmi se rossz, semmi se zavar, és túllépsz dolgokon. Aztán jön a kiürülés...lepottyan az ember a feletti érzésből alattiba... és... ott tartunk ahol voltunk igazából. Csak besöpörtük a szőnyeg alá a problémákat, de a huzat, meg egyebek hatására, újra előjöttek....

 

Én megértem E-t....

Megosztás a facebookon